Gyorskeresés a katalógusban
Bejelentkezés
Naptár
h k s c p s v
 
 
 
1
 
2
 
3
 
4
 
5
 
6
 
7
 
8
 
9
 
10
 
11
 
12
 
13
 
14
 
15
 
16
 
17
 
18
 
19
 
20
 
21
 
22
 
23
 
24
 
25
 
26
 
27
 
28
 
29
 
30
 
31
 
 
Támogatók

 

Címlap

Nemek nélküli társadalom. Nincs nő, nincs vágy, nincs szex

Megjelenési adatok
Megjelenés dátuma: 
2014-06-23

Szerző: Rév István

A magyar társadalom homogenizálása több úton haladt párhuzamosan előre. A
bérből és fizetésből élők jövedelmének nivellálása, a polgári
infrastruktúra felszámolása, a társadalom proletarizálása mellett
határozott intézkedések történtek a lakosság deszexualizálásának
érdekében is. A szocializmus fölszabadította a nőket női mivoltuk
rabigájából. A nők emancipációja úgy történt, ahogyan ezt a forradalmi
férfiak – például Vlagyimir Iljics Le-nin – elképzelni szokták: a nők,
ha akarták, ha nem, férfiakká válhattak a munka frontján. A nők
raktárosok lehettek, vájárok, kőművesek, kohászok, belőlük is válhatott
élmunkás, a normát 1 000 százalékra teljesítő hőse a szocialista
munkának. A nők bére – s ennyiben még nem volt teljes a homogenizáció –
átlagosan a férfiak fizetésének 60 százalékát sem érte el.

A fizikai munka mellett a nők megbecsülést szerezhettek anyaként is, de
az anyaság a korabeli felfogás szerint termelés volt, s ennyiben mit sem
különbözött a gyapotszedés eredményétől. Az anya elsősorban férfiakat
termelt: katonafiatalokat, akik megvédik a béketábort, egészséges
munkásfiatalokat, akik felhúzzák a szocializmus építményének, a béke- és
egyéb táboroknak a falait. A termelő anya hol textilt állított elő, hol
pedig leendő férfiakat.

A szocializmus defeminizálta a nőket, a nők mint valóságos nők
hiányoztak a társadalmi nyilvánosságból. Ami feminin volt, frivolnak,
dekadensnek, sőt degeneráltnak minősült. Az Angi Vera című film
főhősnője, amikor munkásmozgalmi veterán szobatársnője helytelenítette,
hogy a nők a szocializmusban is meztelenül zuhanyoznak, azt kérdezte: "A
női mell is kapitalista csökevény? Történelmi kategória, amelynek el
kell tűnnie?" A szexualitásról, mint normális emberi életfunkcióról, a
szocializmus nyilvánosan hallgatott. A nemiség, egyáltalán a különböző
nemű emberek létezése anomália volt a szocialista rendszer számára,
amivel nem tudott mit kezdeni. Szexualitása, teste csak a dekadens
burzsoának volt, a szocialista embernek legfeljebb gyerekei. A
szexualitás a politikai szövegkönyvírók nyelvén a pornográfiával volt
egyenlő.

A szocializmus hivatalos ideológiája és gyakorlata rasszista, amennyiben
a nő nőiségét botrányosnak minősíti. A szocializmusban nyilvánosan
nincs nő, nincs vágy, nincs szexualitás, tehát nincsenek nemek, így
valóságos, hús-vér férfiak sincsenek. A szocializmus nemtelen
társadalom, amelyben férfiak helyett is csak a munkásmozgalom
veteránjai, a partizánszövetség tagjai, sztahanovisták, munkaerő
létezik. A hatalom, bár jelen akart lenni a hálószobában is, annak
félhomályában mégis bizonytalanabbul mozgott, mint a május elsejei
felvonulás napsütésében.

1952. június 28-án az MDP Központi Vezetőségének ülésén Farkas Mihály
hadseregtábornok, honvédelmi miniszter, az MDP Központi Vezetőségének
titkára, aki egyéb fontos teendői mellett a sportért, az ifjúságért és a
nőkérdésért is felelős volt a pártban, hosszú beszéde során a
következőket találta mondani: "a mi ifjúságunkat kevésbé fertőzik a múlt
normái és hagyományai, mint az idősebb generációt. De mondhatjuk-e,
hogy a mi ifjúságunk mentes a múlt fertőző maradványaitól? Nem
elvtársak, nem mondhatjuk ezt! [...] Van még probléma az ifjúság
moráljával, beleértve a nemi morált is."

A miniszternek (a sportolók, az ifjúság és a nők istápolójának) beszéde
heves kulturális kampány kezdete volt. 1952 novemberében a Szabad
Ifjúság E.F. elvtársnő levelét közölte "Szeretjük egymást, de el kell
válnunk" címmel. E.F.-né azért akar elválni, mert férje, bár jó elvtárs
volt, mégis súlyos hibákkal küszködött: pesszimista volt, aki elvesztve
mindkét szülőjét a második világháborúban, szeretett volna meleg
vacsorát enni a hosszú munkanap után. Ám a feleség katonaiskolába
jelentkezett. Az emancipált feleség szerint ezek a vágyak, párosulva a
pesszimizmussal, a szocializmus építésének felemelő korszakában,
jellemzően kispolgári csökevények; méltatlanok a szocialista
házassághoz.

A levél megjelentetésével az újság hosszú vitát indított "Felelőtlen
házasság" címmel. "Egy idejét múlt kor negatív hatásai tekintetében
nincsen különbség kollektív- és magánélet között. Mert nincs olyan, hogy
magánélet" – állapította meg a Szabad Ifjúság szerkesztője a
tényállást. Az állam megpróbálja átlépni a lakások küszöbét, belép az
otthonokba, igyekszik beavatkozni a családok életébe, jelen szeretne
lenni a házastársi ágyban is. A házasságról, a szerelemről szóló
történetek nem magántörténetek többé. "Csak azok képesek szeretni, akik
szeretik a hazájukat [...] akik hűséges fiai népünknek" – írta állítólag
valaki vidékről. "Csak azok tudnak szeretni, akik rendületlenül építik a
szocializmust. Csak azok érthetik meg egymást, akik összeforrtak a
győzelmes jövőért folyó munkában" – állította (állítólag) egy kohász.

Zdena, A felejtés és nevetés könyvének egyik hősnője sűrű könnyeket
hullat, átázott zsebkendőjével törli szemét. Amikor Mirek – aki húsz
évvel később megpróbálja hozzá írott leveleit visszaszerezni, hogy
elfelejthesse, újból átírhassa a saját múltját, ahogyan a Párt is átírja
a történelmet – megkérdezi, hogy mi az a rettenetes, ami történt, akkor
kiderül, hogy meghalt valami Zsdanov vagy Arbuzov vagy talán éppen
Masturbov. És amikor a fiú félénken megkérdezi a lányt, hogy mit gondol
az együttlétükről, akkor a lány – aki vélhetőleg magába a főtitkárba
szerelmes, s talán a fiúnak éppen ezért van szüksége rá – azt
válaszolja, hogy a fiú úgy szeretkezik, mint egy értelmiségi. A
kifejezés olyan "személyt jelölt, aki nem volt képes megérteni az
életet, aki elszakadt a néptől. Minden kommunistára, akit más
kommunisták akasztottak föl abban az időben ráakasztották az értelmiségi
jelzőt" – írja Kundera.

A történetek az állam, a Párt történetei. A család történetei, a helyi
történetek helyett egyetlen történet él csak tovább: az eszme története,
az eszméé, amely valósággá vált. A klasszikus szocializmus egyik
ambíciója, hogy kisajátítsa a magánszférát, egyetlen teret hagyva csak a
mindennapi létezéshez, hogy azután mindenki csak a központi hatalomhoz
fűződő viszonyában létezzék tovább.